Talán néhányan emlékeznek Brutusra, a kutyámra. Róla készült a fent látható fotó is amelyet a fotózással való ismerkedésem egyik első darabjának is tekinthetünk. Brutus 2003-ban került hozzánk. Nem hívta senki, nem kerestük, egyszer csak ott volt a kutyaházban és nagy szemekkel nézett ránk. Képtelenség volt bezárni, helyből ugrotta át a százegynéhány centis kerítést, nem kevés borsot törve az orrunk alá. Nem lehetett rá haragudni, szerettük nagyon, hamar újdonsült családtagként tekintettünk rá. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül vezette Őt hozzánk valamilyen felsőbb hatalom. Nagyon sokat kaptunk tőle, jókedvet, néma vígaszt, szép perceket, de azt hiszem mondhatom, hogy legalább ugyanennyi szép percet kapott Ő is tőlünk.
Brutus valamikor tegnapelőtt éjjel itthagyott minket, egy családtagot veszítettünk el. Lejárt az ideje, öreg és beteg volt, szenvedett. Az eszem tudja, de a lelkemet nagyon megfeküdte a távozása. Édesanyám tegnap délelőtt felhívta a neten talált zöld számot, és szólt, hogy vigyék el. Ma jöttek érte, az autót vezető Úr próbálta kíméletesen intézni a dolgot, dobozzal együtt elvinni, de nem sikerült, nem könnyen tette be az autóba a tetemet. Rohadt egy érzés volt végignézni, várni, hogy megmozdul, csóválni kezdi a farkát mint régen, de nem. Élettelen volt és mozdulatlan. El kellett mennem otthonról, hazaérve pedig egyre csak vártam, hogy előlép valahonnan, de nem lépett, és nem is fog többet. Hiányozni fog!
A fenti videó egy iskolai feladathoz készült, még júniusban.