Sokszor írtam már arról ezen BLOG hasábjain, hogy ha találok egy új helyszínt, akkor azt igyekszem többféle célra felhasználni. Így kerültünk Nikivel a képeken látható sziklás részre, ugyanis portrét még nem fotóztam itt. Niki, állítása szerint nem vett részt korábban fotózáson, ennek ellenére otthonosan mozgott a fényképezőgépeim előtt, mintha mindig is ezt csinálta volna. Látszott, hogy jól érzi magát és azt hiszem ez a képekre is jó hatással volt.

Sajnos az esküvők mellett kevés lehetőségem van portréfotókat készíteni, pedig mindig is közel állt hozzám a műfaj. Diussal egy koranyári estén fotóztunk, egy búzatáblában, mígnem egy – valószínűleg helyi – egér ránk nem cincogott. Na, most én nem tudok egérül, de gyanítom zavarta, hogy ott vagyunk és mivel illetlenségnek tartottuk volna ha ennek ellenére maradunk és az otthonukban zavarunk másokat, ráadásul a Nap is lement közben, az alábbi képekkel a memóriakártyán távoztunk.

Amikor ősszel fotóztam Virágot, azt írtam, hogy az ősz mindig klassz hátteréül szolgál egy igéző szempárnak és egy szép mosolynak. Az igazság az, hogy – bár akkor ebbe nem gondoltam bele – ez nem csak az ősszel lehulló falevelekre igaz, hanem a tavasszal ébredező Budapestre is. Ezzel a felvetéssel indultunk el fényképezni azon a tavaszi délutánon. Nagyon jó volt végre egy kicsit kiszabadulni a négy fal közül, színeket látni és fényképezni. Az pedig kiderült, hogy ezek a szemek és ez a mosoly, az én arcomra is mosolyt csalnak és még mindig szaporábbá varázsolják a szívverésem, mindegy, hogy a fényképezőgépem keresőjén …

Martina még tizennyolc sem volt mikor először fotóztam, de azóta is rendszeresen eszembe jut ha egy új helyszínt találok, vagy esetleg egy új koncepció jut eszembe. Nem történt ez másképp most sem, az ötleteket tettek követték és a konkrét ötlet megszületésétől számított néhány napon belül már gyalogoltunk is a kis hegyi tavacskához illetve tisztáshoz, ahol ezek a képek készültek. Köszönöm Martinának, hogy modellt állt ezekhez a képekhez és párjának Tominak a segítséget, hiszen nagyrészt rajta múlott, hogy nem estem a tóba fényképezőgépestől! A többit elmesélik mindjárt a képek.

Egy kicsi, vagy egy személyes vállalkozás esetében rengeteget számít a személyes benyomás, főleg a mai világban, amikor a járványhelyzet miatt igyekszünk a minimálisra csökkenteni a személyes kontaktust. Persze járványhelyzettől eltekintve is fontos, hogy az ügyfeleitek lássák az embert a szolgáltatás vagy a termék mögött, ehhez pedig elengedhetetlen néhány portréfotó, Rólatok! Vivi tudta ezt amikor megkeresett azzal az ötlettel, hogy készítsünk róla néhány képet az induló vállalkozásához én pedig örömmel nyúltam a fényképezőgépemért, mert az esküvők mellett nagyon szeretek portrékat készíteni. Ha úgy érzed, hogy a Te vállalkozásodhoz is kellene pár jó fotó, Rólad, keress bátran!

Nagyjából ezer éve szerveztük, hogy egyszer majd készítek néhány portrét Klauról, de sosem jött össze, eddig. Most végre találtunk egy olyan napot amikor mindkettőnknek belefért az idejébe és ha már épp karácsony környékén jártunk, gondoltuk miért ne készülhetnének el az alábbi képek a karácsonyi dekorációban úszó studioban. 🙂

Portrét fotózni mindig is a kedvenc időtöltéseim közé tartozott, ezt pedig csak újabb szintre emeli az, ha olyasvalakit fényképezhetek akinek már a puszta létezése is megdobogtatja a szívem. A sárguló, lehulló falevelek pedig mindig klassz hátteret adnak egy igéző szempárnak és egy szép mosolynak. Nem volt ez másképp aznap délután sem, Virág mosolygott én pedig lefényképeztem, így születtek az alábbi képek, Orfűn.

Ahányszor beterveztük egy tesós fotósorozat elkészítését, mindig másképp alakult és a vége egyéni portré lett. Ezúttal pont fordítva történt, szóval hárman, két autóval vágtunk neki a Mecseknek, hogy egy alkalmas helyszínt találva portréfotózásba kezdjünk és közben remekül érezzük magunkat. Azt hiszem a képek is erről tanúskodnak. Mármint, hogy jól éreztük magunkat.

Még a karantén alatt, de a szabályok maximális betartásával készítettünk egy portrésorozatot Reniről, aki otthonosan mozgott a fényképezőgépeink előtt a sárgálló repcetáblában. Remek időt fogtunk ki, se túl hideg, se túl meleg nem volt, ráadásul a repcét amúgy igencsak kedvelő méhecskék jelentős részének is máshol akadt dolga.

Eléggé elmaradtak a portréfotózások az utóbbi időben, talán Laura volt az utolsó akiről képeket mutattam Nektek, de az esküvőszezon általában háttérbe szorít minden mást. Többek között ezért most látjátok ezeket a képeket is, pedig már tavaly ősszel elkészültek. Katiról egyébként azt kell tudni, hogy nagyjából három éves lehetett amikor utoljára képet készítettem róla, aztán több mint tíz évvel később megkeresett, hogy szeretne magáról néhány képet. Íme!