Napok óta posztolok a személyes Facebook falamra egy rudliról. Minden áldott reggel békésen legelésznek, méghozzá ugyanott, ugyanakkor. Egészen addig a pontig teszik ezt, amíg olyan közelségbe nem érek a fényképezőgépemmel, hogy esetleg képeket is készíthessek róluk. Ma nem hagytam magam, bár tény, hogy tanulságos volt a mai reggel, több szempontból is. Egyrészről rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen olyan hülye ezen a világon aki kistelével az őzek után futva próbálja meg őket lefotózni, a nálam értelmesebbek lest építenek, de legalábbis álcahálóval vagy lessátorral próbálkoznak, esetleg megfelelő gyújtótávolságú objektívvel fényképeznek, bár ez utóbbi igen drága mulatság. Mindenesetre ezt a nézetet valószínűleg az őzek is osztják, ugyanis igencsak meg voltak lepődve, mikor a szántóföld kellős közepén szemben találták magukat velem, annyira, hogy még elfutni is elfelejtettek egy pillanatra, persze amint felocsúdtak a meglepetésből ezt a hiányosságukat rögtön pótolták is. A másik tanulság, hogy az őz szeret szórakozni a fotóssal. Mindig csak annyira szalad el, hogy életben hagyja benned a reményt:
– Ha ügyes vagyok most közel kerülhetek hozzájuk.
Aztán persze megint szalad egy kicsit és Te megint lemaradsz és megint ugyanezt gondolod. Ez önmagában jó móka lenne, de az az igazság, hogy a félig fagyott, félig havas szántóföldön történő futás egyrészt fárasztó, másrészt úgyis Ők a gyorsabbak így mindig kudarc a vége ami hajlamos letörni az ember lelkesedését. Végül pedig a harmadik tanulság: a visszaút mindig unalmasabb mint amikor odafelé mentél, ráadásul hosszabb is. Ezek alapján azt hiszem sikerült direkt módon bizonyítani, hogy Őzet fotózni nehéz!
Köszönöm, hogy velem tartottatok, szép fényeket!