A kellemetlen és kellemes meglepetések, a kitörő érzelmek, a szerencse, a tanulás és az odaadás napja volt számomra a kettővel ezelőtti szombat. Esküvőt fényképeztünk. Igen többes számban. Lotti odaadó és szorgalmas munkája nélkül elvesztem volna azon a szombaton, ezért pedig köszönettel tartozom, de ne szaladjunk ennyire előre. Soha nem titkoltam, hogy esküvői fotográfus szeretnék lenni, ha nagy leszek, noha ezt itt a blogon kevésbé hangoztattam. Amikor Isti felhívott azzal a kéréssel, hogy fotózzam az esküvőjét, és tisztázódott, hogy nincs programom arra a napra, azonnal igent mondtam, és a néhány nappal későbbre megbeszélt ügyféltalálkozó után már a fejemben motoszkáltak a fényképek amelyeket még el sem készítettem.
A készülődés során minden rendben ment, a technika tette a dolgát, Lotti aktívan segített mindenben amiben tudott, Vicából menyasszony lett, és hamarosan azon kaptam magam, hogy egy autóhoz beszélek. Először szép szavakkal próbálkoztam, de hamarosan a négykerekű nemlétező édesanyja is szóbakerült. Történt ugyanis, hogy a készülődés végeztével a Zsolnay-negyedből próbáltunk volna eljutni az egyházi szertartás helyszínéül szolgáló református templomba, azonban az autó egyszerűen nemindult el. Ekkor még sikerült dombon lefelé beugratni, és a szertartásra is odaértünk így a jármű nem létező édesanyja feledésbemerült, mi pedig folytattuk a munkát.
A templomi szertartás zökkenőmentesen zajlott, az eskü szövegétől pedig az én szemem is kishíján könnybe lábadt. A szertartás végeztével az alagút felé vettük az irányt, ugyanis a polgári szertartás a tervek szerint az alagút tetején került megtartásra, azonban hamarosan ismét a minket szállító jármű került a középpontba. Érezte már valaki, hogy a fordulatszámmérő esésével a vérnyomása exponenciálisan növekszik? Nekem volt benne részem, a Barbakánnál lévő körforgalom előtt néhány méterrel ugyanis a motor lefulladt, és a kórháztérig gurulva sem sikerült beugratni, onnan pedig már nem volt hova gurulni. Fogalmam sem volt mit csináljak, Lotti és két kedves úr segítettek félretolni az autót, majd kettőjük közül az egyik leszállított minket a szertartás helyszínére, ezért hatalmas köszönet neki, így ismeretlenül is!
Szerencsére időben érkeztünk, nem késtünk le semmiről. A szertartás itt is csodaszép volt, erre nem lehetett panasz. Összességében nagyon jól éreztem magam, nagyon jó érzés volt Vica és Isti életének egyik talán legszebb és legfontosabb napjának részesévé válni. Rengeteget tanultam! Köszönöm Lottimnak az odaadó és áldozatos munkát, köszönöm, hogy ott lehettem!
