A hátam közepére nem kívántam egy újabb iskolai feladatot amikor vasárnap kora-este „csináljunk panorámát” felkiáltással Lottit és a sokat látott huszonéves állványomat (ami igazából édesapámé, de én használom tartós bérletben:) felnyalábolva a házunkkal szemben található domb megmászására indultam. Elkattintottam néhány képet, megjegyeztem a fájleveket és már úton is voltunk visszafelé, Én, Lotti és a huszonéves állvány rajta a 40D-vel. Hazaérkezvén nekiállítottam a technikát egy gyors összeillesztésnek, majd összeillesztés után a mentésre böktem és a másodszorra készült verzióról el is feledkeztem.
Tudom vannak hibái, de mi fotósok sokszor érzelmi alapon döntünk egy-egy kép sorsáról, még ha az hemzseg is a technikai hibáktól, hordozhat olyan tartalmat amitől megdobban a szívünk. Újhegy az otthonom, itt nőttem fel, ide hoztak haza a szüleim a kórházból, a képen még a házunk is látszik. Nézzétek el nekem, hogy a hibák ellenére publikáltam.