Május közepén, nem sokkal Vica és Isti esküvője után, ismét fényképezőgépet ragadtam, hogy Katáról készítsek néhány képet. Már a Biankáról készült képanyag elkészültekor volt róla szó, hogy Katáról is készülhetne valami hasonló, de idő hiányában mindketten elnapoltuk a dolgot. Amint a fenti kép, illetve a kattintás után megnyíló galéria is tanúsítja az anyag elkészült, a fényképek már megtekinthetőek, és hamarosan Kata is kezében tarthatja a képeket tartalmazó adathordozót.
A fotózáson egyébként tevékenyen közreműködött Villányi Máté kollégám és barátom, nagy köszönet neki a derítőlappal való segítségért. Azt hiszem bátran állíthatom, hogy mindannyian nagyon jól éreztük magunkat, bár amikor a búzatábla szélén lévő földúton megjelent traktorjával az a derék úriember aki néhány perccel később teljes ámulatban figyelte Katánkat, nekem igencsak melegem lett, és imádkozni kezdtem, hogy a nagy nézelődésben a traktor nyitva felejtett ajtajával lehetőleg ne küldje túlvilágra az út mellett parkoló autó bal tükrét, sem semmilyen egyéb alkatrészét. Szerencsére nem tette, ezúton is köszönet neki! Felfigyeltem azonban egy furcsaságra. Emberünk még ámulatában sem felejtett el köszönni, noha igen valószínűnek tartom, hogy soha életében nem látott egyikünket sem, és csak a fényképezőgépből sejtette, hogy fotózás céljából tapossuk ki a búzát a búzatábla szélein. Érdekes, hogy amint egy kicsit eltávolodunk a várostól ismét divattá válik köszönni a másik embernek.
