Az előző részben eljutottunk a konkrét elhatározás megszülettéig: Fotózni fogok! Innen folytatjuk most tovább az utazást, téren és időn keresztül, erősítve egy kicsit az oldal blogiális mivoltát. Ha ez a két bejegyzés egy kicsit szárazra is sikerült, talán megérte leírni őket. A következő néhány bekezdésben megpróbálom feleleveníteni és leírni azokat a történéseket és hatásokat amelyek oda vezettek, hogy ma már rosszul érzem magam ha nincs a kezemben a fényképezőgépem, és mindent fotós szemmel nézek, mindenben a témát keresem. Lássuk…
Az első alkalom, amikor gondolatként fogalmazódott meg bennem, hogy legalább hobbi szinten kellene foglalkozni a fotográfiával, az egyik ismerős lánnyal folytatott MSN-en folytatott beszélgetés során vetődött fel bennem. Fotókat szeretett volna magáról, a barátjának, meglepetésből. Igen ám de fotósra nem volt pénze, illetve nem akart pénzt költeni, ez talán mindegy is, valamiért úgy emlékezett, hogy én foglalkozom ilyesmivel. Elmondtam neki, hogy ebben téved, de érdekel a téma, akár ki is találhatunk valamit. Hosszú hetek teltek el, MSN-es tervezgetéssel, ötleteléssel, fotók nézegetésével és bár nem lett a dologból semmi, ezek a beszélgetések elhintették bennem a fotográfiához kötő első szálak magvait.
Kisvártatva ismét egy olyan beszélgetés kellős közepén találtam magam, amely – ha csak tudat alatt is de – elhatározást szült. Egy nagyon kedves barátommal folytattunk épületes diskurzust, meg fogtok lepődni, a téma a fotózás volt. Elég komoly vita kerekedett köztünk amatőr-hobbi-professzionális fotográfus vonalon, amikor is beszélgetőpartnerem azt találta mondani, hogy szerinte soha nem fogok komolyabban utánanézni a technikai alapoknak, és soha nem fogok pénzt költeni felszerelésre, soha nem fogok tudást szerezni ezen a téren mi több még csak a hobbifotós szintig sem jutok majd el. Amolyan fellángolás félét látott a dolog mögött, azt hiszem, most már írhatom, hogy tévedett. Ez volt az a pont amikor – még ha „már csak azért is” alapon ugyan – de eldöntöttem, hogy tanulni kezdek.
Elkezdtem utánajárni, utána olvasni a dolgoknak, szakirodalmat és szakcikkeket kezdtem böngészni a legkülönfélébb szerzők tollából, billentyűzetéből. Elkezdtem keresni a példaképeket, akikre felnézhetek majd és követve a munkásságukat én is fejlődhetek, megpróbáltam felvenni a kapcsolatot néhány fotográfussal tanácsokat kérni és lesni hátha tanulhatok tőlük még valamit. Minden fotósnak az életében van egy időszak, amikor azt hiszi magáról, hogy Ő a legjobb, és rendszerint tapasztaltabb valóban profi fotósként dolgozó kollégáinak agyára megy a „nézd meg ezt a képet én vagyok a legjobb” szintű napi rendszerességgel előforduló műsorral. Nem volt ez velem sem másképp, szinte minden nap készítettem olyan fotókat amelyekre most visszanézve azonnali törlés várna, mégis rögtön küldtem szét Őket mindenkinek némi elismerés reményében, ami ha elmaradt, ne adj’ Isten kritika érkezett helyette, megsértődtem. Egy nap, az egyik szekrényben kutatva egy Mometta III-as fényképezőgépre bukkantam. Mint kiderült nem egy elterjedt típus, alig készült belőle pár darab, ugyanis a MOM akkor már hanyatlófélben volt amikor a Mometta III-ast gyártották, sőt nem sokkal a piacra dobása után leálltak a gyártásával, sőt a fényképezőgép gyártással is. Egyébként édesapám fényképezgetett vele gyerekkorában, talán tőle örököltem a fotómániát, nem tudni. Egy gyűjtő végül megvásárolta a fényképezőgépet, az ebből befolyt pénz képezte az első tükörreflexes fényképezőgépem árának alapjait, noha önmagában ez az összeg még kevés volt. Némi gyűjtögetés után egy Canon EOS 400D-vel és a hozzá tartozó kit objektívvel kopogtatott a futár. Volt nagy öröm, és boldogság. Nem célom, hogy levezessem az eszközparkom fejlődését, ezzel most nem untatnék senkit. Hamarosan elkezdtem publikálni a fotóimat szakmai fórumokra, próbáltam minél többet kattintgatni és minél több kritikát feldolgozni. Sokan megsértődnek, ha kritizálják őket. Nekem is időbe telt mire rájöttem, hogy ha a kritikát író építő jelleggel kritizál, abból rengeteget lehet tanulni. Sokszor észre sem vesszük mekkora tudás és tapasztalat rejtőzik egy-egy, néhány mondatban megírt véleményben. Arra biztatnék mindenkit, hogy ne sértődjenek meg ezeken, még akkor sem, ha tálalás nélkül, nyersen kapják.
No de, hogy a történetnél maradjunk, amellett, hogy egyre többet és többet fényképeztem, próbáltam minél többet megtudni a fényképezőgépek működéséről, követni kezdtem az iparág fejlődését. Így kerültem kapcsolatba a Prohardver! lapcsalád egy tagjának, főszerkesztőjével. Hamrosan hírszerkesztő lettem a Fototrend magazinnál. Testhez álló munkának bizonyult, szerettem is csinálni, de az oldal kb. egy évvel később a Prohardver digicam mellékleteként folytatta útját, nekem pedig egyre kevesebb időm volt foglalkozni a hírszerkesztéssel. Ekkor már rendszeresen fotóztam a TTK-n működő hallgatói önkormányzat rendezvényeit, ezeken a rendezvényeken készült fotóimat a TieTeK c. kari kiadvány is publikálta. Mára csak a fórumon használt nicknevem alatti „HÁZIGAZDA” rang emlékeztet a korábbi szerkesztői munkámra, szép gesztus volt a főszerkesztőtől, hogy megtarthattam, igyekszem megbecsülni.
Mint a fotósok egy részének életében, nálam is nagy szerepet játszott az éjszakai élet, a buli és rendezvényfotózás. Lehet vitatkozni a bulifotózás hazai helyzetéről, különböző a témába vágó portálok fotósainak felkészültségéről, vagy akár a portálok hozzáállásáról. Meg lehet világítani a kérdéskört a klubtulajdonosok szemszögéből, de azt mindenképpen meg kell említeni, hogy nagyon sok dolgot tanultam a bulikban töltött éjszakák alatt és sok értékes emberrel találkoztam. Egy-két kivételtől eltekintve sajnos nem kifizetődő ezzel foglalkozni, így kb. egy évvel azután, hogy belekezdtem, magam mögött hagytam a pécsi éjszakákat, és csak néha, felkérésre térek vissza egy-egy buli erejéig, bár mára inkább fényképezőgép nélkül fordulok elő különböző szórakozóhelyeken, noha ez sem túl gyakori.
A magánéletem közben szerteszét szaladt, újabb párkapcsolat vette kezdetét, és bár ennek a kapcsolatnak nem a legszebben lett vége, azt hiszem sokat tanultunk egymástól, egymásról, az életről. Abban az egy évben ment végbe a leglátványosabb fejlődés mind az eszközparkomat, mind pedig a látásmódomat, a felfogásomat tekintve, sőt nem sokkal ezután indult el a weboldalam mostani verziója is. Közben az egyetemmel nem sikerült zöld ágra vergődni egy dékáni méltányossági vizsga kiírásának kérdésében, így miután helyreállították a jogviszonyomat, ígértek – ha fűt fát nem is – egy újabb vizsgaidőpontot amiről immár engem is értesítenek, de ez meghaladta a képességeiket, megkereséseimre azt a választ kaptam, hogy várjak. A Media Markt-os névtáblámat diákigazolványra cseréltem, és ismét az iskolapadba ültem. Nem mondom, hogy könnyű volt három év felsőoktatás után kettes sorban várni a tanárra és igazolgatni a hiányzásokat, újra 45 perces órákon ücsörögni, de úgy gondoltam, hogy jól jöhet egy papír, amire az adataim mellett azt írták: „fényképész fotótermék kereskedő”.
Ezzel el is érkeztünk napjainkig, remélem élveztétek ezt a téren és időn átívelő kis utazást és talán meg is ismertetek egy kicsit. Ami a jövőt illeti, bizakodó vagyok. Bízom benne, hogy van hely számomra az esküvői fotósok között, és bízom benne, hogy a fotográfiában nem csak az életem egyik értelmét, de megélhetést is találok majd.
Egy gyors frissítés 2019 elejéről: jelentem sikerült, ez a munkám, a hivatásom, az életem. Százhuszonöt esküvőn túl is azt gondolom, hogy ez az én utam. Köszönöm mindenkinek aki segített elindulni rajta!
Köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan változások köszöntenek majd be az oldal életében, de ezekről bővebben majd csak akkor fogok írni amikor már bővebb információ is a rendelkezésemre áll majd.