…mindig elszomorodom egy kicsit. Hamarosan elmúlnak a forró nappalok, a langyos éjszakák, a hétvégi strandolások és a kánikula minden velejárója. Helyüket átveszik a lehulló falevelek, az egyre hűvösebb esték, a szüret, és a ködös kora őszi hajnalon csillogó harmatcseppek amelyeken kergetőzve táncolnak az egyre később kelő Nap első sugarai. Ez a világ rendje, de egy kicsit mindig az elmúlásra emlékeztet, már ilyenkor, pedig milyen messze vagyunk még attól, hogy a természet igazán felöltené őszi gúnyáját és abba burkolózva köszöntene minket.
Szeretek ilyenkor egy kicsit kiülni valahova, és kémlelni a csillagos eget, hullócsillagokra vadászni, odakapni a fejem, egy-egy közeli zörejre és elemlámpát kapcsolva, megvilágítani a semmit. Szeretem amikor Lotti az ölembe hajtja a fejét és tudom, hogy belül ugyanazt kívánjuk amikor egyszerre szisszenünk fel ha meglátunk egy a Föld légterében elégő kavicsot. Érdekes dolog ez is, a kőnek vége, bolygónk légterébe érve elég, hamuvá lesz, mi pedig kívánunk valamit, mert a szüleink kiskorunkban azt mondták, ilyenkor kívánni kell. Kívánunk, és reménykedünk. Reménykedünk, hogy egészséges lesz a család, és békesség lesz köztünk. Reméljük, hogy szeretteink megállják majd a helyüket a munkahelyükön, sikeresek lesznek a vállalkozásaik, jó eredmények kerülnek majd a bizonyítványokba, és várjuk, hogy minden rendben legyen. De elég csak kívánni és remélni?