Régóta dédelgetett álmom egy igazi Trash The Dress sorozat elkészítése, amely bár itthon még viszonylag új keletűnek számít, nem feltétlenül teljesen elvetendő, ha az ember esküvőt tervez. A TTD (Trash The Dress – Tedd Tönkre a Ruhád) az esküvőfotózás egy a tengerentúlról elindult kreatív ága, melynek során a pár az esküvő után valamilyen módon tönkreteszi a ruhát, ezt pedig megörökítteti. A dolog gondolati háttere, hogy mivel örök hűséget fogadtak egymásnak, nem lesz többé szükségük menyasszonyi ruhára, az esküvői öltönyre. Nem kevés szervezés, időpont egyeztetés és tervezgetés előzte meg ezt a mostani fotózást, és azt kell, hogy mondjam, hogy egyedül erre képtelen lettem volna. Ezért mielőtt még részletek, illetve a képek ismertetésébe kezdenék, szeretném kifejezni hálámat:
- a Harkányi Gyógyfürdő Zrt.-nek a helyszínért és a lehetőségért,
- a Thermal Travel s.r.o.-nak, illetve Görföl Róbertnek a közbenjárásért, a szervezésért és a werkfotókért,
- Borbás Mátyásnak a szervezésért, a segítségért, a werkfotókért és azért, hogy búvárként vigyázott a testi épségünkre és mindenért amit azért tett, hogy ez a dolog létrejöhessen,
- Buru L. Zoltánnak azért, hogy búvárként vigyázott a testi épségünkre és még levegőt is adott,
- a Press-si Sportboltnak a búvárfelszerelésért,
- és végül, de nem utolsó sorban az MLZphoto.hu oldal főszerkesztőjének, Miklósi Lászlónak, aki felhívta a figyelmem az ilyen jellegű fotózás veszélyeire.
Ezen kívül köszönöm Angélának és Zoltánnak, hogy velünk tartottak, hogy bírták cérnával és egyszer sem küldtek el a francba, mikor újabb hülyeség jutott eszembe, amit természetesen tőlük vártam, ezenkívül köszönöm páromnak, Lottinak a támogatást és a segítséget, a szervezésben, a tervezésben és mindenben, köszönöm továbbá Beának is, hogy bár az eredeti elképzeléseinket végül nem sikerült megvalósítani, de velünk tartott.
Víz alatt fotózni egyébként kifejezetten nehéz. Kezdtük azzal, hogy nemigazán sikerült lemerülnöm, mert nem csak a búvárruha, de a víz alatti tok is felfelé húzott. Próbálkoztunk ólomövvel, amit aztán a hasamra kellett fordítani, mert folyamatosan a hátamra fordított és így ott volt a lábfejem a képeken. A víz alatt sötét van, és a tok hajlamos eltekerni a fényképezőgép vezérlőtárcsáit, amit viszont nem könnyű észrevenni. A werkfotókon látszani fog, hogy végül a dupla ólom mellett Zoli is segített abban, hogy tartsam a mélységemet, hol több, hol kevesebb sikerrel. Nem gondoltam volna, hogy már alig három méter mélyen is ilyen nyomás van, a fülem szabályosan fájt a víz alatt, de ennek ellenére azt mondom, hogy megérte. Hatalmas élmény volt és a körülményekhez képest azt hiszem a képek is magukért beszélnek. Jöjjenek tehát a képek, sorrendben, először az enyémek (amiken van vízjel) majd Görföl Róbert víz feletti és Borbás Mátyás víz alatti werkjei.