Olyan bejegyzés illetve, olyan képek következnek, amelyekben minden eddiginél több munka van. Nem csak az enyém, másoké is. Éppen ezért szeretném még így az elején megköszönni mindenkinek, aki így, vagy úgy közreműködött a dologban. Köszönöm a Nagy családnak, de főleg Lottinak a zongoráért és Nagy Vilmosnak a szétszerelésért, továbbá Bodnár Dorottyának a modellkedésért, Király Katának a sminkért és a festésért, Biczó Dánielnek a sofőrködésért és a segítségért, Várhelyi Péternek a segítségért és végül Mag Norbinak az objektívért. Szóval Lottival már régóta beszélgettünk róla, hogy a nappalijukban virágtartóként hasznosított Schüler von Bösendorfer versenyzongorával lehetne kezdeni valamit, akár fotós szempontból is. Mivel a hangszer már menthetetlen volt, kidobásra volt ítélve, így kaptunk is az alkalmon és ötletelni kezdtünk. Mi is gondolkodtunk rajta, hogy valahogyan meg kellene menteni a zongorát, de esélye sem volt. Sajnos az elmúlt közel kétszáz év itt a Földön nagyon megviselte, felhangolni már nem lehetett, így megmenteni már semmiképpen sem tudtuk volna. Modellt kerestünk hát a fotózáshoz, kibéreltünk egy teherautót, majd a testfestés és némi pakolás illetve szerelés után elindultunk a Mecsekbe, hogy hozzá méltó módon használjuk fel az öreg hangszert még egyszer, utoljára.
Az egész úgy kezdődött, hogy sofőr híján nekem kellett vezetnem a csörömpölő, sok százezer kilométert megtett, ikerkerekes, dobozos Ford Transitot, amitől – bár vezettem már kisteherautót – borsódzott a hátam. Legalábbis elsőre, de aztán még másodikra is. Viszont nem volt választás, így is éppen hogy maradt némi fényünk a fotózáshoz mire, mindent elintéztünk és a helyszínre értünk. De ne szaladjunk ennyire előre! Először is egy objektívet kellett kölcsönkérnem Norbitól, amiért egészen Pécs-Somogyig kellett mennem újdonsült járgányommal. Az országúti vezetés megtette a hatását, az első pár kilométeren ugyan furcsa volt még a váltó, meg a hatalmas tömeg tehetetlensége, az irgalmatlan hangzavarról nem is beszélve amit az öreg dízelmotor hallatott, de kezdtem hozzászokni. A navigáció szerencsésen bevitt egy olyan kis utcába, hogy a teherautó doboz részének két oldala és a két kerítés közé az ujjam nem fért volna be, majd a következő párbeszéd zajlott köztünk:
– A következő lehetőségnél fordulj vissza!
– A következő lehetőségnél %/!%/”/=!=((Q(!WQ(!
– Újratervezés.
– @đäĐđäđĐ!
– Oké akkor megfordulok, &đäĐĐđäĐas.
Szerencsére hamarosan rátaláltam egy kis hídra, ahova éppen befért a kisteher, és már fordultam is vissza, hogy aztán rendületlenül folytathassam utamat Norbihoz. Miután megvolt az objektív, még beugrottunk hozzánk, és indultunk a zongoráért Lottiékhoz. Természetesen a zongora belsőségeit (a legnehezebb alkotóelemeket), már napokkal korábban eltávolítottuk, de még így is hatalmas tömeggel kellett szembenéznünk a mozgatásakor. Nem volt könnyű, ennek ellenére azért sikerült. A menetlevélre felvezettük a zongorát, mint szállítmányt és tűz! A naplemente vészesen közeledett, mi pedig még sehol sem voltunk. Gyorsan begyűjtöttük a modellt, és mindenkit, akiről azt gondoltuk, tud majd segíteni a cipekedésben, és útnak indultunk.
Mivel erről az egészről csak nagyon kevesen tudtak és bizonyos okokból szerettem volna, ha ez máig így is marad, nem kis erőfeszítésbe került viszonylag nagy titkolózás közepette megszervezni és lebonyolítani a fotózást, így az sem boldogított túlzottan, hogy utunk során gyakorlatilag folyamatosan ismerősökbe botlottunk, akik egyre csak azt kérdezgették, hogy honnan van a kisteher, és miért van nálam. No de ezeket az akadályokat leküzdve sikerült feljutni a kiszemelt helyszínre, összeszerelni a zongorát és fotózni. Hatalmas élmény volt az erdő közepén egy ekkora és ilyen korú hangszert fotózni, ráadásul egy olyan modellel akiről már ekkor tudtam, hogy mit várhatok, hiszen készítettem már róla fotókat korábban is.
Az autókkal sem volt könnyű dolgunk, tekintve, hogy a vártnál sokkal nagyobb forgalom volt a Lapisi úton. Valószínűleg nem voltunk a kedvencei az arra haladóknak, bár, ahogyan azt előre sejtettem, mindenki másképpen reagált a látványra. Volt, aki nagyon csúnyán nézett, volt, aki szimplán tudomást sem vett rólunk, csak kikerülte a rögtönzött „akadályt” és volt, aki többféleképpen is a tetszését nyilvánította. Szerencsére komolyabb atrocitás nem ért minket a fotózás során, így a képek közül néhányat most közszemlére adok. A zongora most téli álmot alszik, ámbár még az is előfordulhat, hogy hallotok, láttok még róla ezt-azt! 😉
