Írhatnék most én is „Tőlem ezért nem kap nevezést jövőre a Goldenblog” címmel bejegyzést, de nem teszem. Nem is azért, mert nincs véleményem, de ami bökte a csőröm, azt javarészt megfogalmazták már mások, és velük sem foglalkozott senki érdemben, másrészt, mert inkább megpróbálok minőségibb és több tartalommal megjelenni. A cikk, amit most olvasol, Lotti ötlete volt, amolyan önéletrajzi ihletésű bejegyzés, ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni egy blogposzt kapcsán. Megpróbálom feleleveníteni, személyes, helyenként akár intim szálakkal átszőve bemutatni, milyen úton jutottam el a fotográfiához. Szeretném, ha az olvasóim nem csak a fotóst, de az embert is látnák ebben a blogban, az általam írt bejegyzésekben és az általam készített fotókban.
Nehéz egy ilyen bejegyzést megírni, főleg mert annyi minden történt azóta, hogy először, komolyabb képalkotási céllal vettem kezembe a fényképezőgépet, hogy arra egy könyv is kevés lenne. De a legnagyobb problémát nem is ez jelenti, hanem sokkal inkább az, hogy közvetlenül, vagy közvetve, de a legjelentéktelenebbnek tűnő történés, illetve cselekvés is hatással lehet egy ember életére, anélkül, hogy az illető ezt tudomásul venné. Ennek ellenére megpróbálom összeszedni és egy történetté kovácsolni azokat a múltbéli dolgokat, amelyek összjátékaként többek között ez az írás is megszületett, és fotó(s)blogger, esküvőfotós lettem.
Mindig is szerettem fényképezni, bár ez korábban talán inkább a kütyümániámnak volt betudható, mintsem a fotográfia iránt érzett vonzalmamnak. Tulajdonképpen minden érdekelt, ami elektromossággal működött és nyomtatott áramkörök voltak benne, ha pedig ezt még egy LCD kijelző is tetézte, akkor ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megfogjam, kipróbáljam. Nem volt ez másképpen a fényképezőgépekkel sem, első saját fényképezőgépem egy Olympus C-150 képében materializálódott, amelyet az akkor nyíló pécsi Árkád Bevásárlóközpontban tettem magamévá, ha jól emlékszem nagyságrendileg húszezer forintért. Volt is öröm, bekapcsolt a turista funkció, és bár a 16MB kapacitású xD kártya még a kétmillió pixel felbontású fotóknak is szűk volt egy kicsit, mindent lefényképeztem, amit csak lehetett. Hordtam az iskolába, hogy a lökött osztálytársak hülyéskedését fényképezzem, lefényképeztem a tavasz első szárnypróbálgatásait és gyakorlatilag mindent, ami mozgott, bár tény, hogy sokszor nem éreztem fontosnak, hogy efféle keretek közé szorítsam magam. Nem tartott sokáig ez az időszak, viszonylag hamar felmondta a szolgálatot a frissen beszerzett fényképezőgép. Többször próbáltam rendbe tenni, de nem volt mit tenni, sajnos már az örök blende-mezőkre távozott.
Innentől hanyatlásnak indult a digitális fotográfia iránti érdeklődésem, eltelt egy-két év amíg ugyan nagy sóhajokkal néztem a csilli-villi dSLR gépeket a kirakatokban, és rendszerint takarító munkatársakat kértek az üzletek fotó-osztályaira, hogy azok feltöröljék a számból távozó testnedveket, amikor egy-egy akkori szemmel méregdrágának számító céleszközt a kezembe vehettem, és megtaperolhattam, de ezen kívül nem történt semmi. Mondogattam, hogy „jaj, de jó lenne!”, de ennyiben ki is merült a dolog. Egy időre a zene világa felé fordultam, megfordultam egy-két pécsi klubban mint lemezlovas, de ez a korszak talán még a „korai mindent lefotózok” címűnél is rövidebbnek bizonyult. Hamar rájöttem ugyanis, hogy igazán befutni producerként lehet, én pedig csak zenéket szerettem egymásra keverni, azt sem tudtam, mi fán terem a producer szakma, valószínűleg tehetségem sem volt hozzá, így szép lassan ez is elmaradozott. Közben leérettségiztem, egyetemre kerültem és az első igazán komoly párkapcsolatomba is fejest ugrottam. Szép időszaka volt az életemnek, a szüleim is ekkor kezdtek igazán felnőttként tekinteni rám, komolyabb munkahelyet is találtam a nyárra, az előző mondatban említett leányzó pedig megtett mindent azért, hogy bearanyozza ezt a majdnem két évet átölelő időszakot, és azt hiszem, bátran állíthatom, hogy nem is vallott kudarcot. Egymás után születtek a blogbejegyzések, az akkor még gyerekcipőben járó logout.hu hasábjain, néhányan a kedvenc szerzőjükként aposztrofáltak, és bár ezek az írások sem arattak osztatlan sikert, azért a kritikákban is volt annyi biztatás, hogy ne tegyek le a blogolásról. Ekkor kezdtem rájönni, hogy a bloggerek többsége tényleg hasonlóságot mutat az utcán motyogó félbolondokkal, azzal az apró eltéréssel, hogy ott nem moderálja senki a hozzászólásokat. Ezen lehet nevetni, de ha nem egy a internetről mások alkotásait, és írásait összevadászó eye-candy blogot vezetsz, akkor nagyon keményen meg kell dolgozni a látogatottságért, és hihetetlen idő ráfordítása szükséges ahhoz, hogy sokan ismerjék, és rendszeresen olvassák is a blogodat. Emberek vagyunk, vannak jobb és vannak rosszabb időszakaink, van, amikor nem sikerül úgy egy fotózás, vagy egy írás, ahogyan azt a közönség elvárná tőlünk, de ez is hozzá tartozik, most inkább térjünk vissza a történethez, bár itt azért megjegyezném, hogy amikor valaki már profi fotósként dolgozik, ott statikusan hozni kell egy szintet.
Egy ködös novemberi estén, amikor a nap már a horizont mögé bukott, kimondatott a szó, amit szinte mindenki utál: „Vége!”. Aki érezte már, az tudja, hogy milyen, egy hosszabb párkapcsolat után olyan, mintha az ember szívét tépnék ki. Huszonkét hónapot zártunk le, és bár voltak hullámvölgyek, lányok jöttek-mentek, de eltelt fél év mire összeszedtem magam és elkezdtem eltakarítani a romokat, amiket a szakítás hagyott maga után. Kocsmatúrák, bulik, depressziós hangvételű, sötét írások jellemezték ezt a fél évet, gyakorlatilag semmi sem érdekelt. Próbáltam ugyan boldogulni, ahogyan mindenki, de szinte csak az alapvető életfunkcióim működtek. Aztán elkezdtem élni az adódó lehetőségekkel, kicsit hasonló volt a történet az Igenember c. moziéhoz, bár én azért nem mindenre mondtam igent, csak megpróbáltam belekapaszkodni mindenbe, ami távolabb vihetett a szakadék szélétől.
A fotográfia felé vezető útra is így kerültem, nem nevezném éppen terápiás céllal elkezdett tevékenységnek, de tény, hogy sokat segített a felépülésben, akár csak az írás. A következő és egyben befejező részben megismerkedhettek az út folytatásával, inspirációkkal, munkákkal, további magánéleti tényezőkkel, remélem felkeltettem az érdeklődéseteket!