Mint arról már több ízben írtam, egy új terület megismerésével és kitanulásával próbálkozom. Ennek kapcsán keresett meg Niki és Krisztián, azzal, hogy készítsek néhány képet a kis Milánról, aki a képek elkészültekor mindössze egy hetes volt. Ennek ellenére egy kis hősként viselkedett, egy hang nélkül tűrte a fotózást, sőt voltak pillanatok amikor biztos voltam abban, hogy tudja mi történik körülötte és szándékosan ásít vagy épp kacsint. 🙂

Először úgy gondoltam, hogy elég erről (katt ide a cikkért) néhány szóban, egy Facebook posztban megemlékezni, de végül másképp döntöttem, és mégis megírtam ezt a bejegyzést. Hogy miért? Mert egy álmom teljesült azzal, hogy az említett közösségi képmegosztó portál a blogjában írt arról, amit csinálok. Persze azért az sem elhanyagolható tényező, hogy így a sztori, ami a poszt apropóját adta, magyarul is elérhetővé válik, még ha nem is tükörfordításban, akkor is. A legtöbben, akik most ezeket a sorokat olvassák, nem emlékeznek rá, mert később váltak rendszeres látogatóimmá, de ez a blog eredetileg személyes blog volt, csak később lett belőle fotóblog …

A hobbifotózás első számú alapszabálya, hogy élvezd amit csinálsz, ezért hobbi, erről szól. Ugyanakkor van amikor egy kicsit meg kell erőszakolnod az akaratodat, ahhoz, hogy el tudj indulni. Valahogy így volt ez velem is tegnap. Fáradt voltam és fásult, semmi kedvem nem volt majdnem száz kilométert vezetni és legalább egy órát sétálni, sőt talán még fotózni sem. De ki kellett, hogy lépjek a komfortzónámból, hogy ezek a képek elkészülhessenek. Mire odaértem már megjött a kedvem fotózáshoz, jól éreztem magam a bőrömben. A lágy tavaszi napsütés hatására a fáradtság is elillant, így semmi sem állhatott az utamba. Idén igyekeztem mellőzni a …

Eszterrel és Bencével  a fővárost kettészelő Duna partjain és a Centrál Kávézóban fotóztunk. Egy kicsit idő szűkében voltunk, így a naplementét pont lekéstük, de azt hiszem, hogy ez csak segítségünkre volt abban, hogy különleges hangulatú képeket készítsünk. A kék óra illetve a város fokozatosan felkapcsolódó fényei, remek hátteret adtak a képeinknek. Az pedig, hogy még a villamosra sem kellett sokat várnunk, csak a hab volt a tortán!

A hobbifotózás elsődleges célja, hogy élvezzük amit csinálunk. Megvan annak a romantikája amikor a szakadó hóesésben és az orkán erejű szélben nyitott fotós táskával, dupla nadrágban hasalunk az áhított fotóért, de van amikor már közben is érezzük, hogy ezt lehet, hogy nem kellene erőltetni és ebben a pillanatban valahol egészen máshol kellene lennünk. Aztán felülkerekedik az emberben a fotós és néhány erősebb széllökés után, már nem érdekli, csak hasal, ha kell feláll, megigazítja a vakukat, majd újra lehasal, fényképez és így tovább. Abban mindenesetre szinte biztos vagyok, hogy ezekért a képekért én most csúnyán megfáztam, de ennek ellenére örülök, hogy …

Lassan már hagyománnyá válik, hogy minden tavasszal ilyen bejegyzéssel jelentkezem, bár hazudnék ha azt mondanám, hogy örültem a háromnegyed hatos ébresztőnek. A telefonomon szándékosan váltogatom az ébresztőóra hangját, mert egy idő után megutálom, bármi is az ami felver a jóízű pihenésből, bármikor is teszi ezt. A jegyes oktatásról egyébként is későn értünk haza, szóval viszonylag keveset sikerült aludnom. Szerencsére eléggé izgatott voltam ahhoz, hogy rávegyem magam az ágyból történő kikászálódásra és egy kávé után a hegy felé vegyem az irányt. Persze előtte azért fel is öltöztem. Csípős hideg szél fújt és a napkelte sem pont úgy nézett ki, ahogyan azt elvártam …

Itt az ideje, hogy megmutassam nektek a tavalyi szezon képeiből összeállított mintának szánt Fine Art albumot, amely ezúttal „csak” 20x20cm méretben készült el és 24 oldalpárt tartalmaz. A méret csökkentésének egy oka van: nagyobb már van, ekkora még nem volt. Nincs olyan a tavalyi évvel kapcsolatban amit ne írtam volna le az évértékelő illetve a slideshow-t tartalmazó bejegyzésekben, így nem is untatnálak tovább benneteket szövegeléssel, íme az oldalpárok:

Az idei év első jegyes fotózásáért nem mentünk messzire épp csak a Mecsek havas erdeit vettük célba egy kisebb hóviharban. Hóemberekké is változtunk a végére, már csak a répa hiányzott az orrunk helyéről, de a színe azért majdnem stimmelt. Andival és Zolival a Sós-hegyi kilátóig sétáltunk, hogy elkészítsük jegyes fotóik téli, havas szakaszát.

Azt már megszokhattátok, hogy az évértékelő blogbejegyzésbe (amit egyébként érdemes elolvasni) jellemzően nem fér bele az adott év kedvenc esküvői-,pár- és jegyes fotóiból készült slideshow, de arra még nem volt példa, hogy februárban tegyem közzé azt. Pedig az ok egyszerű: rengeteg a munka. Már javában készülök az idei szezonra, közben pedig igyekszem lezárni a tavalyit, miközben elképesztő mennyiségű megkeresés ömlik a postaládámba. Szóval késve bár, de megtörve nem, itt az új slideshow, amely felöleli a tavalyi évet és elmeséli, hogy mennyire gyönyörű szezont zártunk. Sőt, egy kicsit talán azt is, hogy miért a munkám az életem. Tudom, hogy hosszú lett, de annyira …

Avagy, esküvői gyorstalpaló jegyespároknak. Írtam már arról, hogy hogyan keressünk fotóst a nagy napra és ha már megtaláltuk, beleszerettünk a képeibe és számtalanszor elképzeltük rajtuk magunkat, hogyan dolgozzunk együtt vele. Ez utóbbit szeretném most kiegészíteni néhány dologgal. Sokan nem is gondolják mennyire fontos, hogy a párok tudják: Ők is tehetnek azért, hogy az esküvői képeik káprázatosan gyönyörűek legyenek és visszaadják azt a hangulatot, azokat az érzéseket, amiket akkor és ott éreztek. A következő sorok, nagyjából azt írják le, amit minden pár legalább egyszer végighallgat tőlem, amíg az esküvőjükre készülünk. Igen, együtt. Legalább is részben.  Többször utalni fogok az előző részre, …