A hétvégére nem sikerült fotózást szervezni így a mai nap szinte kötelező jelleggel, mintegy pótcselekvésként indultunk a közeli hegyi-erdei útra szárnyasokat fotózni. A nap fényét tovább emelte, hogy megérkeztek az akkumulátorok amiket rendeltem, így már csak egy markolatot és egy töltőt várok. Bízom benne, hogy ezek is hamarosan megérkeznek, akkor aztán már semmi sem lesz, ami megállítson. Na, jó végül is így sincs! A következő hétvégére már meg is szerveztük az ajándékfotózást. Amint azt láthatjátok gatyába ráztuk egy kicsit az oldalt is, remélem, hogy mindenkinek tetszenek majd a változások. A madarak egyébként ezúttal nagyon jól viselkedtek, egészen közel engedtek magukhoz, …
Pécs a Tubesről. A tegnap reggeli kudarc után, ismételten ködös, borongós későőszi reggelre ébredtünk. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt megmozdulni, nem ám még elindulni fotózni. Lotti szerencsére addig győzködött amíg nagy nehezen a konyha felé vettem az irányt, némi reggeli reményében, majd egy kis pakolászást követően útnak indultunk. Amikor a legutóbb a Tubes Kilátónál jártunk, csak úgy röpködtek a mínuszok. Ezzel szemben, felfelé igyekezvén, már jóval a Niké szobor megpillantása előtt elkezdtünk kékséget, és a ködtakarón átszűrődő napsugarakat látni, és az autóból kiszállva kellemes langyos szellő csapott arcon bennünket. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem. A …
Eredetileg csillagokat fotózni, illetve egy olyan projektet megvalósítani indultunk, amelyről egyelőre nem is szeretnék többet elárulni, mégis villámfotózás lett belőle. Már az indulás pillanatát sem sikerült jól kiszámolni, a naplementét pont elcsúsztuk, mire felértünk már nem sokat tehettünk. Nem baj, ha már ott voltunk, gondoltuk maradunk még egy kicsit, a többiek hallgatták a birkák – Őket most sikerült egyszer végre világosban is megcsodálnunk – kolompolását, én pedig a feljebb már említett projekten munkálkodtam egy kicsit, hátha… Nemsokára találkozhattunk a környéken vadászó illetővel is, szólt, hogy merre ne menjünk, mert arra Ő vadászni szeretne. Érthető, Ő nem akar börtönbe kerülni, mi …
Újabb kísérletet tettem arra, hogy nagyobb vízimadarakat és mindenféle egyéb élőlényt kapjak lencsevégre. Bár nem úgy sikerült, ahogy terveztem, mégis hatalmas élményben volt részem. Őszintén szólva kicsit csalódott voltam, de tény, hogy kár volt azt várni, hogy az első komolyabb vadfotós próbálkozásom alatt elkészítem életem fotóját. Ez bizony nem az a sportág, ezért kőkeményen kell dolgozni, de megígérhetem, hogy ebben nem lesz hiba. Negyed nyolc körül értem a területre, a nap ekkor már a horizont felett volt, így a sötétben, csendben való elhelyezkedés, kudarcba fulladt, bár álcaháló sem volt nálam szóval kénytelen voltam röpke két órányi séta után konstatálni, hogy …
Nagy hévvel indultam neki a délutánnak, végül városunktól nem messze fekvő kis tóvidéknél kötöttem ki ahol, messziről, és állvány nélkül ugyan, erősen croppolva, de sikerült elkattintanom néhány vízimadárról készült képkockát. A fenti képek szerintem magukért beszélnek, ezer százalék, hogy visszatérek még a tett helyszínére. Annál is inkább, mert sikerült összefutnom a területért felelős Úrral, aki megadta a telefonszámát és engedélyezte, hogy előzetes egyeztetés után fényképezzek a területen. Rendes tőle. Most viszont rohanok mert ma éjjel van a 44. Országos Középiskolai Fotópályázat leadási határideje és arra még össze kell raknom a pályázati anyagot.
Korán kellett kelni, megint, de megérte. Sajnálatos módon nem volt semmim amin fetrenghettem volna, így jobb napokat is megélt mérési jegyzőkönyveket hasznosítottam fekvőhelyként, ha minden jól megy erről később még fotót is közlök majd. Mondjuk sokkal jobb lett volna ha van mire feküdnöm, de így is nagyon-nagy élmény volt.
Zsibbadt lábakkal görnyedve próbálom mozdulatlanul tartani a fehér fémből készült objektívet, és a rátekert fényképezőgépvázat. Kezemen édesanyám textilkesztyűje, mert a sajátomat sehol sem találtam. Hidegben kesztyű nélkül nem megyek fotózni, mert az objektív, fehér, és fémből van, ami hamar áthűl. Szél kerekedik, arcomba fújja a hópelyheket és némi füstöt. Szeretem a fa füstjének illatát, valahogy olyan természetes, nyugalmat áraszt, mindig azt a képet juttatja eszembe, hogy anyai nagyszüleim konyhájában ülök és a sparhelt felől az égő nedves fa pattogása, tölti meg a helyiséget. Emlékszem milyen boldog voltam, amikor nagyapám engedte, hogy én tegyek a tűzre, az idősebbek pedig azzal élcelődtek, …
