Van az úgy, hogy már pihenek és normális esetben eszembe sem jutna felugrani és fényképezőgépet ragadni, hogy a házunkkal majdnem szemben lévő domboldal megmászására induljak. Van az úgy, hogy semmi kedvem megmozdulni és inkább nézném csendben tovább a Lannisterek és a Starkok csatározását a Trónok Harca című fantasy-sorozatban. Aztán Lotti rám néz és azt mondja: „Nézzünk ki, legfeljebb sétálunk egyet!”. Megragadja a kezem és az ajtó felé vonszol, én pedig  vele megyek. Elindulunk felfelé a kukoricásban, a fiatal zöld, hajtások éppen csak előbújtak a földből,  a fotókon sajnos nem használhatóak előtérnek, pedig klasszul nézne ki, talán majd később ha már megnőttek. …

A hátam közepére nem kívántam egy újabb iskolai feladatot amikor vasárnap kora-este „csináljunk panorámát” felkiáltással Lottit és a sokat látott huszonéves állványomat (ami igazából édesapámé, de én használom tartós bérletben:) felnyalábolva a házunkkal szemben található domb megmászására indultam. Elkattintottam néhány képet, megjegyeztem a fájleveket és már úton is voltunk visszafelé, Én, Lotti és a huszonéves állvány rajta a 40D-vel. Hazaérkezvén nekiállítottam a technikát egy gyors összeillesztésnek, majd összeillesztés után a mentésre böktem és a másodszorra készült verzióról el is feledkeztem. Tudom vannak hibái, de mi fotósok sokszor érzelmi alapon döntünk egy-egy kép sorsáról, még ha az hemzseg is a technikai …