Tettem egy gyors sétát a fényképezőgépemmel, hogy megmutathassam nektek, hogy milyen most Pécs-Uránváros. Nem is fűznék hozzá túl sok kommentárt, gyönyörű idő van kint, aki nem fél egy kis hótól, víztől az tegyen egy sétát, szerintem megéri! 🙂
A cipőm nehéz a ráragadt sárdaraboktól, hajamat hűvös szellő borzolja. A titkos projekt mára tervezett része letudva, visszafelé igyekszünk az autóhoz. Vigyázva, halkan lépek, Lotti árnyként suhan mellettem a szürkületben, de a hegyre pillantva lélegzetelállító látvány tárul elém. Zihálva kapok a fényképezőgépemért, Lotti pedig megtorpan mellettem. Látja mire készülök, csendben figyel. A fényképezőgép redőnyzára hangos kattanással teszi a dolgát, elhúzódik a szenzor elől, az objektív lamellái összehúzódnak majd újra kinyílnak majd az elektronikáé lesz a főszerep. A fényből bitek és bájtok lesznek, a kártyára kerülnek hogy aztán megmutathassam nektek, amit láttam és leírhassam, hogyan történt amikor elkészült a fotó. Így. …
Van az úgy, hogy már pihenek és normális esetben eszembe sem jutna felugrani és fényképezőgépet ragadni, hogy a házunkkal majdnem szemben lévő domboldal megmászására induljak. Van az úgy, hogy semmi kedvem megmozdulni és inkább nézném csendben tovább a Lannisterek és a Starkok csatározását a Trónok Harca című fantasy-sorozatban. Aztán Lotti rám néz és azt mondja: „Nézzünk ki, legfeljebb sétálunk egyet!”. Megragadja a kezem és az ajtó felé vonszol, én pedig vele megyek. Elindulunk felfelé a kukoricásban, a fiatal zöld, hajtások éppen csak előbújtak a földből, a fotókon sajnos nem használhatóak előtérnek, pedig klasszul nézne ki, talán majd később ha már megnőttek. …
Lassan már le sem kell írnom, hogy nehezen keltem fel, hiszen a kora reggel készült képekből úgyis tudni fogjátok. Viccet félretéve, ahogyan azt este megjósoltam, reggelre szép tejfölszerű köd képződött, így nagy nehezen felkeltünk és útnak indultunk, hogy készítsünk néhány fotót az ébredező Pécsről. A Niké szobornál kezdtünk, majd a Tubes kilátó felé vettük az irányt, ahova végül is nem jutottunk el. Fiatal őzek legelésztek ugyanis békésen a Lapisi út szélén, ez pedig olyan téma, ami ritkán adatik meg egy magamfajta koca-természetfotós számára. Először üresbe tettem a váltót és lassan elkezdtem gurulni feléjük, tolatva. Felnéztek, de nem zavartatták magukat különösebben. …
A panoráma nagy verzióját IDE kattintva éritek el, de lejjebb is találtok még néhány képet. 🙂 A fenti panorámafelvételen látszik, hogy mennyire gyönyörű is volt a ma reggel. A Nap alig volt még a horizont felett, amikor úgy döntöttünk, hogy a Niké szobortól a Flóra pihenő felé vesszük az irányt és azt hiszem írhatom, hogy nem döntöttünk rosszul. Az egész város a lábunk előtt hevert, de alig láthattuk, hiszen finom, könnyű ködtakaró borította, amelyet valamiért nem szárítottak fel rögtön a Nap első sugarai, inkább táncba hívták a ködfoszlányokat. Lélegzetelállító látvány volt, ahogyan a Nap első sugarai megcsillantak a párás levegőben …
Nagyméretű panorámáért kattintsatok IDE. Ma reggel fáradtan autóztam át az Újhegyet Nagykozárral összekötő keskeny útszakaszon, de olyan köd volt, hogy a kíváncsiságom legyőzte a lustaságomat és egy tankolás után már úton is voltam, hogy magasabbról nézzem és fotózzam végig a napfelkeltét. Először a Francia emlékműhöz indultam, de a nap totál más irányból sütött, így inkább a Niké szobornál táboroztam le. Mesés látvány volt ahogyan a Nap első sugarai táncolni kezdtek a hajnalban leereszkedett ködfoszlányokon. A városban szinte nem is látszott a köd, de fentről jól kivehető volt, pazar látványt nyújtott az arra járóknak. Szerintetek megérte korán kelni?
Az idei első hó alatt ébredező Pécs. 20MP-es panorámáért katt IDE. Megint hajnalban keltünk, 4:30-kor egészen pontosan. Illetve nem pontosan akkor, tekintve, hogy az órát helyettesítő mobiltelefon csörgésére felriadva, először levertem azt a szekrényről, majd szundimódba kapcsoltam. Öt perc elteltével újra kegyetlenül csörögni kezdett. Nem volt mit tenni felkeltem, szedelőzködni kezdtem. A Széchenyi térre érve elég komoly csalódás ért, nem volt hó. Sebaj, – gondoltuk majd felmegyünk a hegyre, és felmentünk. Ott volt hó, meg sötét is, így kattintottunk egy-két képet majd eredeti úticélunk felé vettük az irányt, ahol a fenti kilátás várt ránk. A helyszín titok, de azt hiszem ha …
Félig véletlenül csöppentem eme kis flashmob kellős közepébe, és ha már ott voltam gondoltam megörökítem az utókor számára ahogyan a maroknyi mikulásokból álló kis csapat összegyűlik, hogy szakmai kérdésekben foglaljanak állást, majd egy kis elő mikulásnapi ajándékozás gyanánt szaloncukrot osztogat a járókelőknek. A tanácskozásról eddig nem szivárogtak ki információk, de valószínűsíthető, hogy szó volt az ún. „jósági index” változásáról és ennek lehetséges okairól, de nyilván téma volt a manók által kifejlesztett új technológiák hasznosítása és az ezekben rejlő lehetőségek tárháza is. Egy biztos, a találkozó sikeres volt, jó volt néhány mosolygó arcot látni a város ködbe bújt főterén.
A hátam közepére nem kívántam egy újabb iskolai feladatot amikor vasárnap kora-este „csináljunk panorámát” felkiáltással Lottit és a sokat látott huszonéves állványomat (ami igazából édesapámé, de én használom tartós bérletben:) felnyalábolva a házunkkal szemben található domb megmászására indultam. Elkattintottam néhány képet, megjegyeztem a fájleveket és már úton is voltunk visszafelé, Én, Lotti és a huszonéves állvány rajta a 40D-vel. Hazaérkezvén nekiállítottam a technikát egy gyors összeillesztésnek, majd összeillesztés után a mentésre böktem és a másodszorra készült verzióról el is feledkeztem. Tudom vannak hibái, de mi fotósok sokszor érzelmi alapon döntünk egy-egy kép sorsáról, még ha az hemzseg is a technikai …